A megértés ára

 

Már 4 éve foglalkoztam munka utáni magántanítással, mikor a 12 éves Anna édesanyjával beszélgettünk a kislány matematika tanulási nehézségeiről.
Közel 10 éves villamosmérnöki tapasztalattal a hátam mögött nem éreztem úgy, hogy diszlexia-problémákat is el kellene vállalnom, de gondoltam, egy beszélgetést megér a dolog.

Anna rendkívül kellemes csalódást okozott nekem. Korához képest egy rendkívül magabiztos, intelligens, amellett érzelmileg fejlett személyiséggel rendelkezett, és az első alkalommal, mikor megkértem, magyarázza el nekem egy példán keresztül, mit nem ért, hihetetlen gyors felfogásról, kitűnő értelmi képességekről tett tanúbizonyságot.
Akkor még csak nem értettem, mi is a probléma valójában, s azt gondoltam, hibásan jegyezhette meg a szabályokat, s ezek kijavítása csupán idő kérdése lehet.

Akkoriban még csak nem is hallottam az indigó gyerekekről, így csupán korábbi, egyéb tanítási tapasztalataimra, valamint a megérzéseimre hagyatkozhattam.
Gyakran akadt olyan tanítványom, akinek általában a reál tantárgyak nehézséget okoztak, s emiatt többféle módszert is kipróbáltam, hogy a jobb agyféltekéjük számára is feldolgozhatóvá váljék a tananyag.

Az első néhány együtt tanulás során kiderült, hogy bár Annának is fejlett a jobb agyféltekéje, a bal sem gyengébb annyival, hogy indokolná ezt a tanulási problémát.
A feladatok szisztematikus megoldásában vétett hibái nem tűntek túlzott mértékűnek, viszont a feladatok értelmezésével annál több baja volt. Aztán rájöttem egy dologra.
A mai gyerekeket nem lehet átvágni "hideg" logikára épülő feladatokkal, mert számukra az életszerűség a döntő. Vagyis ha a feladat nem valós szituációra épül, számukra a feladat nem értelmezhető.

Már ebből is következett, hogy Annát egész egyszerűen nem érdekelték ezek az elvont, értelmetlen szabályrengeteget igénylő feladatok.
Más diákoknál (felnőtteknél is) korábban bevált az a magyarázat, hogy ezek a feladatok lecsupaszított, egyszerűsített példák, melyek elősegítik egy gondolkodási, probléma megoldási minta elsajátítását, mely az életben később könnyebbé teszi az ennél összetettebb szituációk értelmezését.
Vagyis a matematikát korántsem csak önmagáért tanuljuk.

Anna esetében nem vált be ez a magyarázat.
Már másoknak is megengedtem azelőtt, hogy a tanuláson kívül teljesen más témákról is elbeszélgessünk, ám én Annánál hihetetlen fontosságúvá vált.
Nem arról beszélgetett velem, amiről más, ilyen korú lányok szoktak. Hanem örök létezésről, reinkarnációról, Istenről, Jézusról...
Bevallottan nekem mondta el először egyik álmát, mely szerinte egyik előző életében történt meg, és éppen az apja sírja felett áll...

Lassanként rájöttem, hogy ez a lány már most rengeteg olyan dologgal tisztában van a Létezésről, amit nekem hosszú évtizedek alatt sikerült megértenem.
És ha hozzáteszem, hogy a családjában ilyen témákról nem esett szó, és hogy a lány annyira nem járhatott el otthonról, hogy még a legközelebbi bevásárlóközpontig sem tudta az utat, pedig a házuk előtt állt meg az a két busz, amelyek bármelyike egyenesen oda vitte volna...

Talán érthető, miért nem érdekelte igazán a matematika. Nekem pedig nem volt szívem megtagadni tőle a lehetőséget, hogy a számára fontos dolgokról beszéljünk, hiszen éreztem, mennyire szüksége van erre... és nem én irányítottam többnyire a témát, bármennyire is hihetetlenül hangzik, hanem egyszerűen a feladatmegoldások kellős közepén megállt a kezében a toll, felnézett, egy pillanatra elmerengett... és akkor már mosolyogtunk mind a ketten, mert tudtuk, hogy megint valamit mondani fog...

Bár próbáltam meggyőzni, hogy tartson mértéket, eljött az a pillanat, mikor azt kellett mondanom neki, hogy nem jöhetek többet, ha a tanulásban nem tudunk haladni.
Nem hitt nekem, azt mondta, akkor sem érdekli.
Nem volt más választásom, hiszen a tanulásáért voltam ott, és mivel az anyjának persze elmondtam, hogy sokat beszélgetünk (hogy miről, azt előre megmondtam, hogy a lányát kérdezze), és az is, ha Anna nagyon ellenállt a tanulásnak.

Szóval eljött a pillanat, és kimentem, széttártam a karom, s megmondtam, hogy nálam csak önkéntesen lehet tanulni, mert kényszerrel nem működik.
Az anyja ismerte már Anna akaratosságát. Kikísért, és mondta, hogy ezt nem oldja meg a lánya helyett. Biztosítottam, hogy napok kérdése, és Anna meggondolja magát.
Tévedtem. Csak húsz perc kellett, és hívott telefonon:
- Most... most mi van? - kérdezte döbbent, szinte sírós hangon.
- Tényleg elmentél?
- Igen. Nem hagytál más lehetőséget - válaszoltam.
- Gyere vissza!
- Ma már nem.
- És holnap? - kérdezte reménykedve.
- Tudod, mi a feltétele...
- Tanulnom kell?
- Szóval tudod - mosolyogtam magamban.
- És ha megígérem, hogy tanulni fogok?
- Mintha ez már egyszer megtörtént volna...
- De most tényleg! Esküszöm!
- Miért kéne hinnem Neked?
- Hát... csak. Mert mondom.
Éreztem, hogy most bizalmat vár.
- Rendben. Holnap ott vagyok...
- Oké! - mosolygott az örömtől, hallottam.
- De... megígérted!
- Oké!
- Akkor holnap. Szia!
-Szia!
Katt.

Jól sejtettem, hogy nem lesz elég, ha csak kimegyünk az anyjával az utcára, aztán visszamegyünk és engedünk. Még így sem voltam biztos abban, hogy elég komolyan veszi majd az ígéretet, hiszen neki nem a matematika miatt kellettem, hanem azért, mert egyenrangúként kezeltem, egyenes voltam vele, bíztam benne, és... meghallgattam.

Mindezek tetejébe elbűvölt a személyisége, és ezt tudta ő is. Ki is használta rendesen, én meg túl messzire hagytam menni.
Tudtam, hogy ez ezután sem lenne másként. Ezért más tanulási taktikát választottam, kiindulva abból, ahogy ezt ő elvárná, hogy könnyebb legyen.
Például sokszor kérdezte, hogy meddig kell tanulnunk, mit mutat a végén majd az óra. (Nehezére esett a mutatós óra értelmezése, de ebben a digitális világban nem csodálkozom ezen.)
Eleinte belementem a játékba, de mindig annyit akart beszélni közben, hogy ilyenkor kénytelen voltam közbevágni, hogy rendben, de már csúszunk időben öt percet.
Ez nagyon zavarta mind az őszinte megnyilvánulásait, mind a tanulásra koncentrálását, ezért más megoldást kellett találnom.

Azt már az anyjával is beszéltük, hogy a házi feladatokat úgysem csinálja meg, ezért hiába adok. Anna azt mondta erre, hogy ő nekiül, de annyira elviszik a gondolatai közben máshová, hogy csak telik az idő és nem halad.
Magamban megállapítottam, hogy ezzel én is így voltam, csak talán jobb önfegyelmet tanúsítottam.

Onnantól kezdve előre megbeszéltük, mennyi feladatot és miket csinálunk meg aznap, és így bizonyos keretek között rábízhattam az ütemezést. Ez részben bevált, nagyon jól tudta fegyelmezni magát.

Másrészt a nap végén megbeszéltük a másnapi feladatok egy részét, le is írtuk.
Annyit mondtam neki, hogy amennyit szorgalomból egyedül megcsinál, annyival kevesebb marad legközelebbre. És akkor dönthet, hogy hamarabb végzünk, vagy többet beszélgetünk.

Pontosan tudta ő is, hogy szívesen szánom rá az időt. Be kell vallanom, addig csak kevés ilyen csodálatos emberkével találkoztam, és nekem is jólesett a társasága, és különösen csodálatos volt nem csak a tanulásban látni a fejlődését, hanem teljes személyiségében.
És persze eljött a bizalomnak az a foka is, mikor már előkerültek a szokásos tizenéves jellegű kérdések: Tetszik-e ez a ruha, na és a másik? Miért nem lehet a fiúkkal normálisan beszélgetni? Miért olyan kényelmetlen a magas sarkú cipő? Stb.
Nyilvánvaló, hogy ezeket a kérdéseket már feltette néhányszor a szüleinek is, de tisztában voltam vele, hogy egy tizenéves nem csak az információra kíváncsi, hanem referenciákat is gyűjt arról, ki mit mond neki.

Ahogy sejtettem, ez a kapcsolat hirtelen ért véget.
Annában kialakult az a magabiztosság, hogy nem a képességei miatt vannak tanulási problémái, hanem az időbeosztás és a koncentrálás az, amiben meg kell tanulnia önmagát jobban irányítania. És erre képes, rajta múlik.

Emlékszem, az első beszélgetésünk alatt már eljutottam vele odáig, hogy mit gondol arról, ahogy mások látják az ő problémáját.
- Tudod, mi az a diszkalkulusz?
(Ugyanis azt állapították meg nála.)
- Ez van nekem.
- És jó ez Neked? Akarod, hogy legyen?
- Dehogyis.
- Akkor innentől vedd úgy, hogy nincs is.
Arról meg teszünk, hogy ezt mások is így gondolják.

Remélem, igazat mondtam...

Hamarosan sikerült az iskolájában rávenni egy tanárnőt, akivel kölcsönösen kedvelték egymást, hogy elvállalja Anna korrepetálását.
Mivel rajta kívül is rengeteg diákot vállaltam, onnantól kezdve megszűntek a rendszeres látogatásaim.

Anna megígértette velem, hogy két év múlva újra megkeresem, mire 14 éves lesz, de addig nem.
Furcsa kérés volt, de sejtettem, nagyon is tudja, hogy miért akarja így.
Sokáig tartottuk SMS-ben a kapcsolatot, míg végül rájött, hogy ez nem az igazi.
Talán alig egy évre rá, már elköltözésük után meglátogattam őket.
Úgy tűnt, hogy ez a rendkívül tehetséges, sokoldalú lány - első ránézésre - visszaszürkült a hétköznapokba, de mint kiderült, osztályelső lett matematikából, fakultációkra jár, mert a céljaihoz kellenek.
Nem tudtam vele beszélgetni, mert nyelv vizsga előtti felkészítőn volt, kizárólag az anyjával jutott időm beszélgetni. Aki elmondta, hogy gimnáziumba, majd egyetemre készül. Aztán legközelebb egy telefonhívás érkezett, hogy max. pontszámmal bekerült az egyik legnehezebb Egyetemre.

Mióta olvastam az "Indigó gyerekekről", azóta sokat gondolok rájuk. Nagyon erős a gyanúm, hogy Anna bizony indigó.

Akkoriban az anyja nagyon szerette volna, ha valaki segít a lányát kezelhetőbbé tenni. Remélem, most már ennek nem lesz akadálya, csak meg kell érteni, hogy ő ilyen. Ő egy csodálatos indigó gyerek.